Minden futballista rémálma idegenben játszani vagy mégsem? Mit jelent valakinek a hazai pálya előnye és mit jelent vendégségbe látogatni? A bejegyzés a Reblog sprint, idegen című témájára reflektál, és sajátos módon mutatja be azt, hogy valójában miben is különbözik évszázadok óta a jól megszokott gyeptől távol futballozni.
Kezdjük talán a mentális különbségekkel. Idegenben pályára lépni mindig más, hiszen a szokásos, igen népes hazai biztató szó helyett, egy kicsi, bár annál hangosabb brigád az egyetlen, aki nem küld el a fasorba, ha lassabban végzed el a bedobást vagy az aktuális cserét. Kutatások pedig bizonyítják, hogy az otthoni környezetben játszó futballisták tesztoszteronszintje magasabb, mint a vendégségbe látogatóké. A pontok tekintetében is hasonló a helyzet, ezt a jelenséget aligha kell magyarázni, még a legnagyobb egyesületeknél is általában 5-10% körüli lehet az eltérés, a kiscsapatoknál pedig akár 30-50% is lehet a hazai pályán és az idegenben megszerzett pontok között. Az otthon megszerzett egységek és skalpok gyakorlatilag aranyat érnek, különösen a kisebb csapatoknál. A középcsapatoknál talán még jobban kidomborodnak ezek az értékek, hiszen ők nagyobb eséllyel képesek még több pontot összehozni az élcsapatok ellenében saját hangorkán előtt, de természetesen ez sem vehető biztosnak. Lássunk egy példát a korábbi évek angol focijából:
Nagyon fontos elem a mezkérdés is. Sokan hajlamosak elbagatellizálni a dolgot, de ha a rendszeresen bejáratott csapatszín helyett valami egészen másat kell viselnie egy gárdának, bizony az sem éppen javít a teljesítményen, sőt, számos kutatás bizonyítja, hogy erősen ront. A mai világban pedig a sportszergyártók sokszor teljesen váratlan és ismeretlen színek viseletére kényszerítik rá a klubokat, válogatottakat, esetleg olyan tónusok bukkannak fel, amiket talán a klub csupán évtizedekkel korábban használt. Ugye, Skócia??!
A futballban számos tornát nyertek meg a hazai csapatok, még azokban az esetben is, amikor talán nem éppen ők voltak a legjobbak. 1964-ben Spanyolország az EB-t, 1968-ban Olaszország, szintén az Európa bajnokságot, 1974-ben Németország a VB-t és sok esetben pedig indokolatlanul jutottak tovább egyes csapatok a vártnál. Ilyen volt Svédország 1958-as VB döntője vagy Chile 4 évvel későbbi harmadik helye, de Dél-Korea sem sűrűn találhatta volna máshogyan az eldöntőben magát, ha nem hazai pályán játsszák (Japánokkal közös rendezésben) a 2002-es világbajnokságot. Továbbá Franciaország válogatottja is öt döntőjéből, három alkalommal hazai pályán vívhatta a finálét, kettőt meg is nyert. (Óóh Portugália, te piszok!) 2000-ben azonban a belga-holland közös rendezésű EB-n is tudott nyerni idegen földön a gall egylet. Milyen meglepő, hogy 2010-ig európai válogatott nem tud nyerni Európán kívül világbajnokságot, azóta viszont kétszer is, legutóbb ráadásul Brazíliában. Dél-amerikai válogatott pedig a mai napig egyszer nyert Európában, az is a varázslatos brazil válogatott volt 1958-ben. Egyébként Chilében, az Egyesült Államokban Dél-Korea/Japánban és Mexikóban jutott a csúcsra a sárga-zöld-kék (mikor milyen) mezes szambázók. Argentína szintén hazai pályán és Mexikóban tudott nyerni, Uruguay is hozott egy hazai sikert, plusz Brazíliában nyerte meg 1950-ben a Jules Rimet kupát. Más kontinensen más a klíma, többet kell utazni, kevesebb rajongó kísér el és kész a baj. A peches idegenbeli vesztesek közé olyan válogatottak tartoznak, mint az 1974-1978-as holland válogatott vagy az 1982-es brazil és néhány klubcsapat is elmondhatja ezt magáról. Cruyffék ráadásul kétszer is hazai válogatottól szenvedtek vereséget a döntőben. Szegény Johan!
Vannak azonban ellenpéldák is, különösen mondjuk a Bajnokok Ligája döntőkre tudunk visszagondolni, legelőször a Liverpool csapata diadalmaskodott tizenegyesekkel, az AS Roma ellen, a római Olimpiai Stadion lelátói között. Micsoda dráma volt ez akkor Olaszországban, a rómaiak pedig sem előtte, sem a későbbiekben soha nem játszottak többet BEK vagy BL finálét. Kevesen adtak volna esélyt a Steaua Bukarestnek 1986-ban a Sevillában megrendezett fináléban az FC Barcelona együttese ellen, ám a román csapat, Duckadam fantasztikus tizenegyes-hárító készségének hála (4 büntetőt is fogott. Lásd: Azok a fránya tizenegyesek poszt) hazavitte a trófeát az ácsingózó katalánok elől, akik addig még nem nyertek egy darabot sem! Sokan biztosak voltak a Bayern München sikerében is 2012-ben, hiszen a müncheni aréna adott otthont a sokkal esélytelenebb, Chelsea elleni finálénak. Az előző két esethez hasonlóan, ismételten a büntetők hozták el a „vendég” csapat sikerét és feledhetetlen örömét. Kérdés, hogy levonhatjuk-e a konklúziót ezen példákból, azzal kapcsolatosan, hogy vajon tényleg megremeg-e a lába a hazai csapatoknak a büntetőknél a saját közönség előtt. Ellenpéldákat itt is találunk bőven, ráadásul a tizenegyesek sokszor nüansznyi különbségeket hoznak. Ám erre lehet mégis jó példa Bastian Schweinsteiger döntése az idei EB-ről, hiszen döntése még Kassai sporttársat is megdöbbentette. A német labdarúgó ugyanis a pénzfeldobást megnyerve úgy döntött, hogy az olasz tábor előtt szeretné rúgni a büntetőket.
Illetve biztosan kevesen felejtik el a 2004-es vagy a 2016-os EB finálét, ahol alighanem a hazai pálya jelentette a hátrányt, legalábbis olyan nyomás alá nehezedett az alapvetően még esélyesebbnek is tartott hazai válogatott, ami miatt nem bírtak el a fejek és felütötte a fejét a váratlan vereség.
Összességében elmondhatjuk, hogy szinte kizárt, hogy akár a legnagyobb sztárok is örömmel választanák az idegenben való pályára lépést, ha dönthetnének persze, ahol nem a megszokott környezetben, nem a megszokott méretű és stílusú pályán játszhatnának. Az viszont biztos, hogy egy hazai pályától távol elért három pont, netán egy nagyobb cím elérése még egy ismert környezetben összehozott sikernél is édesebb és alapvetően is keményebb harcra sarkallhatják az idegen környezetbe csöppenőket.
