A világ futballja a 2000-es évek közepétől egyre inkább egy szűkülő elit harcáról kezdett el szólni, ahonnan viszonylag könnyebb volt kiesni, mint aztán oda visszakerülni vagy bejutni. Ennek volt köszönhető, hogy a Real Madrid, a Barcelona, a Juventus, a Bayern München és a Manchester United különös biztonsággal kezdte el uralni a Bajnokok Ligája küzdelmeit, ahol szinte elképzelhetetlen volt, hogy olyan finálét láthatunk, amelyben legalább ennek az ötösnek az egyik tagja nem érintett a döntőben. Nem egyszer előfordult, hogy ezek a csapatok egymás ellen vívták a finálét, vagy éppen zsinórban játszották az elődöntőket, negyeddöntőket, szinte elunva az évente érkező, megismétlődő párharcokat. 2008-at követően 2019-ben volt az első
olyan döntő, amelyben a fentebb említett klubok nem szerepeltek. Ha viszont már az AC Milant is beemeljük ebbe a körbe, akkor 1992 és 2019 között mindössze két (!) olyan döntőt tudunk felhozni, ahol ebből a hat csapatból senki nem volt érintett.
Az igazi szűkülés viszont valóban a 2010-es évek kezdetén történt meg, így a hazai bajnokságok is hasonló helyzetbe kerültek. Olaszországban a Juventus, Spanyolországban a Real Madrid és a Barcelona, Franciaországban a PSG, Németországban pedig a Bayern München vált megkérdőjelezhetetlen egyeduralkodóvá. Érdekességként Olaszországban 1999 és 2002 között négy különböző bajnokot avattak, Németországban 1998 és 2009 között hat klub nyerte el a Salátástálat, Spanyolországban pedig 1996 és 2002 között öt klub nyert bajnoki címet és 2003-ban a Real Sociedad végzett a második helyen. Napjainkban Anglia maradt az egyetlen terep, ahol 2019-ig nem volt olyan év, ahol címvédésről beszélhettünk volna a Manchester United 2008-as és 2009-es sikere óta. Igaz a Vörös Ördögök 2007-ben is bajnokok lettek. A Liverpool 2020-as győzelmével pedig az is elmondható lesz, hogy 2013 és 2020 között öt különböző klub is fel tudott ülni a Premier League képzeletbeli trónjára.
A helyzet tehát egyre inkább azt mutatja, hogy a fentebb említett néhány klub számára a Bajnokok Ligája győzelem elnyerése számít ma már az egyetlen elfogadható trófeának, hiszen a hazai pályán elért kupasikerek szinte természetesek. Érdekes pályaívet ír le a Chelsea története, amely a 2012-es Bajnokok Ligája siker után lényegében kiesett Európa közvetlen elitjéből, és bár nyert két Európa-ligát, Abramovics látszólag motivációját vesztve tulajdonolja a londoni klubot. Mellékesen illik hozzátenni az orosz üzletember válását és brit tartózkodási engedélye körüli huzavonát is, de egyértelműen érződött, hogy a londoni kékek Münchenben érték el azt, amiért 2003-ban „létrejöttek” az orosz üzletembernek hála. Érdekes példa, hogy Louis van Gaal vagy Antonio Conte is egy-egy FA Kupa siker után kellett, hogy távozzon klubjaik padjáról, de Arséne Wenger is hiába nyert utolsó öt évében három FA Kupát, ez a valóságban semmit nem jelentett az Arsenal számára.
A szigeteken túli kitekintésben is a napnál világosabb, hogy Neymar a busás
juttatásokon kívül értelemszerűen nem a francia bajnokság elhódítása miatt érkezett Párizsba, ahogy Cristiano Ronaldo motivációja is teljes mértékben a Bajnokok Ligája köré korlátozódott miután távozott Angliából. A portugál játékos a Real Madridnál töltött kilenc éve alatt mindössze két bajnoki címet nyert, ellenben négy alkalommal lett Európa legjobbja a királyi gárdával. Lionel Messi pedig hiába nyerte meg az elmúlt tíz esztendőből hétszer a spanyol bajnokságot, hiába játszott zsinórban hat kupadöntőt, amiből négyet meg is nyert csapata, mégis minden évben azt kell hallgatnia, hogy most már ötödik éve képtelen visszaülni Európa trónjára.
Sok esetben iszonyatosan úgy tűnik, hogy a média nyomására csúsznak el egyes szakemberek, akik esetében kizárólag a Bajnokok Ligája győzelem tűnik
elfogadhatónak. Az elit klubjai közül kevés olyat tudnánk említeni, amely képes
belátni, hogy a Bajnokok Ligájában jóval nagyobb a szerencsefaktor kérdése, hiszen egyetlen rossz mérkőzés minden álmot képes romokba dönteni és a különbség sokszor apró nüanszokon múlik. Az a Pep Guardiola tudna erről mesélni, akinek a tavalyi triplája egyáltalán nem kapta meg a megfelelő elismerést, pedig az angol futball történetében még nem volt példa arra, hogy egy klub az összes hazai kupasorozatot (Premier League, FA Kupa, Ligakupa) begyűjtse, úgy, hogy azt követően még a hazai szuperkupát (Community Shield) is összeszedi. Ugyancsak az érdekességek közé tartozik, hogy Carlo Ancelotti 1999 és 2007 között három Bajnokok Ligája döntőt játszott az AC Milan együttesével, kétszer tudott diadalmaskodni, de mindössze egyetlen egyszer lett bajnok hazája küzdelmeiben. Sir Alex Ferguson pedig éppen az ellenkező utat járta be. A legsikeresebb 20 évében (1993-2013) 13 bajnoki címet zsebelt be a Manchester United mestereként, de csak kétszer nyert Bajnokok Ligáját, azt sem éppen kevés szerencsével. Talán napjainkban a BL trófeák szűke okán a média tálalásában ő is más megítélés alá eshetne. Marcelo Bielsa esete pedig megérne még néhány cikket, hiszen az argentin menedzser nem éppen az eredményeivel gyakorolt nagy hatást a futballra, mégis kiemelkedő szakemberként tartjuk számon.
Azt összességében elmondhatjuk, hogy az egyre szűkebb elit sem a nemzeti
bajnokságoknak, sem a Bajnokok Ligája sorozatának nem tett jót. Minderre pedig egy komoly lapáttal tesz rá a média is, amely előbb a kupasorozatokat, napjainkban pedig a bajnoki címeket is kezdi „leírni”. Ennek a nyomásnak hála növekszik leginkább a Szuperliga ötlete, amely minden bizonnyal hamarabb fog bekövetkezni, mint egy valós fizetési sapka bevezetése vagy egy olyan ellenőrzési rendszer, amely hajlandó lesz megbüntetni a klubokat, és jelentősen korlátozza a szabályok kijátszását.
Mindeközben könnyen lehet, hogy néhány év múlva Zinedine Zidane egyedül fog annyi Bajnokok Ligája trófeát birtokolni, mint a futballtörténelem néhány
legfontosabb menedzsere összesen, és a vita arról fog szólni, hogy a francia
menedzsere-e a világ valaha volt legtökéletesebb klubedzője