A mai nap témája a büntetőpárbaj lesz, amely mindig oly’ kegyetlen, mégis tömegek várják a sokszor már unalmasnak tűnő hosszabbítás perceiben, ahol már egyik fél sem mer kockáztatni, amikor már minden láb az utolsó lépéseket teszi és végül nekiveselkedik az ismereretlen ismerősnek. A tizenegyespárbajoknál mennybe mennek kapusok, míg mások a földre kerülnek, hibáznak a legnagyobb sztárok és az utolsó pillanatokban pályára lépett, bemelegítetlen lábak döntik el az idegőrlő csatákat. Lássuk miként alakult ennek az egész őrületnek a története és felidézzük a legemlékezetesebb párbajokat is.
Először is kezdjük ott, hogy sokan jönnek azzal az állítással, hogy a büntetők igazságtalanok. Ám mit mondhatunk arra, amikor Olaszország 1968-ban pénzfeldobással gyűrte le Szovjetuniót? Vagy milyen az, amikor újra kell játszani mérkőzéseket, mint az megesett például 1938-ban, világbajnoksáon is? A győztes rivális jobban terhelődik, ez által pedig aligha maradnak egyenlőek a feltételek a következő körre.
A büntetőpárbajokat igazából a 70-es évek elejétől kezdték bevezetni igazán komolyabb rendszerekben, azt megelőzően már svájci, olasz, jugoszláv kupákban, akár a jelenlegitől eltérőbb módon is, de tesztelték azokat. Yosef Dagan pedig miután látta Izrael csapatát sorsolással kiesni az 1968-as olimpián, úgy döntött, hogy javaslatok tesz a FIFA számára és ezeket meg is tette miután a hazai szövetség elnökévé választották.
Részben ennek is köszönhetően a BEK és a KEK sorozatokban 1970-71-től kezdték el alkalmazni a büntetőrúgásokat. Nyilvánvalóan addigra számos olyan eset volt, amely igényelt egy újabb döntéshozási eszközt, a sokszoros döntetlenek és újrajátszások megfékezésére. A futballban ráadásul kevés gól születik, így nagyon könnyen lehet döntetlen a végeredmény, erre kézilabdában vagy kosárlabdában, mérföldekkel kisebb az esély.
Az első büntetőpárbajra, pedig 1970 szeptemberében sorra is került, a 4-4-es döntetlenre végző Honvéd és Aberdeen csapatai között. A budapesti magyar csapat végül 5-4-re behúzta a csatát a KEK első körében, így ők folytathatták a küzdelmeket. Pár hónappal később pedig az Everton együttese gyűrte le a német Borussia Mönchengladbach csapatát a BEK-ben. Elképesztő, amit a videóban láthatunk. A nem lövő játékosok még nem a félpályán állnak, hanem közvetlen a tizenhatos mögött. Két játékvezető (?) is intézkedik, jegyzetel. A kapu előtt óriási sártömeg. Kortörténeti videó.
Furcsaságok is akadtak bőven, például amikor 1973-ban, a játékvezető négy-négy lövést követően nyilvánította győztesnek a CSSZKA Moszkva csapatát, ami ellen a Panathinaikosz még az UEFA-ig is elment. A találkozót újrajátszották, de a görögök vereséget szenvedtek és ezúttal ehhez már a büntetők sem kellettek.
Az első, nagy tornán megrendezett büntetőpárbajra 1976-ban került sor, amikor a legendás Panenka büntetővel is sikerült Csehszlovákiának legyűrni Nyugat-Németország válogatottját. Világbajnokságon, pedig 1982-ban, Németország gyűrte le Franciaországot szétlövésekkel. Ráadásul utóbbi esetben már 6-6 kört kellett menni, mert az eredeti 5-5 rúgást követően 4-4-re állt a „meccs”.
Azt megelőzően két évvel, 1980-ban azonban lezajlott egy harmadik helyért vívott összecsapás az Európa bajnokságon, ahol Csehország 9-8-ra verte meg a házigazda olaszokat, akik így végül a csúfos negyedik helyen végeztek a hazai rendezésű tornán. Az utolsó büntetőt egyébként Collovati hibázta el, senki más nem rontott.
1986-ban, a második mexikói világbajnokságon a négy negyeddöntőből, három is büntetőkkel ért véget! A legőrültebb alighanem a brazil-francia párbaj volt, ahol Platini volt az egyetlen gall rúgó, aki hibázott, míg a brazilok közül Socrates és Júlio Cesar sem talált a kapuba. A találkozón történt egy érdekesség is, Bellone büntetője ugyanis a kapufát talált el, az pedig a kapus hátáról pattant be a kapuba. A brazilok reklamáltak, de a játékvezető helyben hagyta a döntést, amelyet a későbbiekben minden szabály megerősített és véglegesített.
Anglia kálváriája például 1990-ben, Olaszországban kezdődött a büntetőkkel. A Németország elleni kiesés után még öt alkalommal sikerült tizenegyesekkel búcsúzni nagy tornákon, 1996-ban, 1998-ban, 2004-ben, 2006-ban és 2012-ben. Kétszer Portugália, kétszer Németország, egyszer Argentína és egyszer Olaszország volt az ellenfél. Ennél rosszabb mérleget senki nem tud felmutatni a válogatottak közül. Hollandia 2-4, Olaszország 3-6-ossal mérleggel áll még a mélyen negatív kalapban, de azért mégse 1-6. Németország pedig 6 siker mellett, mindössze 1 büntetőpárbajt bukott el, méghozzá 1976-ban, amit fentebb említésre is kerül. Álljon itt Anglia 1998-as, franciaországi büntetőpárbaja.
Miután a világbajnokság rendszere 1986-tól nyolcaddöntőkkel folytatódott, az EB-n pedig már 1996-ban is negyeddöntők voltak, természetesen óhatatlanul megnőtt a szétlövésekkel véget érő párharcok száma. Igaz az 1993-ban bevezetett aranygól nagyon sokszor gátat tört ennek a törekvésnek. Ha egy csapat a hosszabbításban gólt szerzett, a találkozó véget ért és természetesen a győztes gólt szerző csapat sikerével. Sokan ezt a szabályt hirtelenhalálnak is nevezték, egyáltalán nem ok nélkül. 1996-ban aranygóllal nyerte Németország az EB finálét, 1998-ban a házigazda franciák így ütötték ki Paraguay válogatottját, de a két évvel későbbi EB elődöntőt és döntőt is aranygóllal nyerték a gallok. Érdekesség, hogy az 1994-es VB döntőn nem született aranygól, még gól se. Ám akadt három büntetőpárbaj a kieséses szakaszban, ebből egyik az emlékezetes brazil-olasz finálé volt. Az utolsó büntetőt elhibázó Roberto Baggio négy évvel később vállalkozott ismételten, akkor értékesítette a tizenegyesét, ám Olaszország még így is búcsúzni kényszerült. Az elhibázott, majd értékesített büntetőből pedig még reklámfogás is lett az olasz futballista szereplésével.
Az aranygól tehát egyrészt nem volt túl igazságos, másrészt viszont maga a szabály csökkentette annak az esélyét, hogy eljussanak a felek a büntetőpárbajig, ez pedig nyilván az egyenes kieséses szakaszban értékes pihenőperceket jelenthet a továbbjutóknak. 2002-ben viszont szerettek volna egy másik intézményrendszert meghonosítani a futballban, mégpedig az ezüstgólt, amely a két eddig létező szabály között mozgott. Ha az egyik csapat gólt szerzett a ráadás első félidejében és a másik arra nem tudott válaszolni, netán a korábban gólt szerző csapat rúgott még 1-2 (vagy akármennyi) gólt, akkor már nem kellett kijönni a második játékrészre, hiszen véget ért a mérkőzés. Ha az első 15 percben nem történt semmi, esetleg mind a két csapat szerzett 1-1 gólt, akkor már bármi is történhetett azt követően a második hosszabbításban, a mérkőzésnek végig kellett mennie. Az ezüstgól szabályt egyszer használták gyakorlatban és ez is okozta a vesztét. A lelkesen, szimpatikusan játszó csehek ugyanis egy 105. percben kapott góllal bukták el az elődöntőt 2004-ben az Európa bajnokságon. Az ezüstgól miatt soha nem tudjuk meg mi jöhetett volna a második félidőben, mekkora erőt mozgósíthatott volna az a remek csapat az egyenlítésért, ugyanis Dellas bólintása a találkozó végét jelentette.
Olyan is történt már, amikor egy csapat vagy válogatott, egy darab büntetőt sem tudott értékesíteni. Svájc 2006-ban 3/0 mutatóval zárt, a Barcelona pedig 1986-ban 4/0-t hozott, miután Duckadam 4 (!) büntetőt is hárított a BEK (!) fináléban.
A BEK-ben 1974-ben például újrajátszották a Bayern München-Atletico Madrid finálét, ez volt ugyanis az első alkalom, hogy ha hosszabbítás is volt, ott nem dőlt el a mérkőzés 120 perc után sem. Bár akkoriban már validálták a büntetőpárbajokat, így nehéz megmondani, hogy végül miért került sor mégis újrajátszásra, ahol a bajorok sima 4-0-ra győztek. Az első büntetőpárbajra BEK döntőn végül 1983-84-ben került sor, a Liverpool és a Roma csapata között, ráadásul Rómában, a győzelmet végül mégis az angolok hozták. Ezt a büntetőpárbajt még tíz darab követte a BEK finálékban, magyarul nagyjából minden harmadik döntő végződik szétrúgással Európa legrangosabb kupasorozatában. A legemlékezetesebb alighanem ezek közül a 2008-as moszkvai Manchester United – Chelsea ütközet vagy a Bayern München és a Valencia 2001-es milánói őrülete.
A KEK 1961 és 1999 között tartó kupasorozatnak mindössze egy fináléja ért véget büntetőkkel, méghozzá az 1979-80-as szezon Arsenal – Valencia párbaja, amit végül a spanyolok nyertek.
Napjainkban is történnek elképesztő tizenegyespárbajok, a Liverpool-Middlesbrough ütközetet mindenképpen hiba lenne kihagyni, hiszen 14-13-ra végeztek a felek egy Ligakupa találkozón 2014 őszén. Durva szám ez akkor, amikor 30 büntetőből 27 is a kapuba kerül.
De láthattunk 11-12-őt 2006-ban egy Afrika Kupa negyeddöntőben, Elefántcsontpart és Kamerun között. A legnagyobb poén, hogy Elefántcsontpart később büntetőkkel bukta el a finálét. 1992-ben viszont egy 11-10-es döntőt éppen ők nyertek meg, Ghána ellenében.
Ennél elképesztőbb talán csak a 17 sorozatos AEK Athén – Olympiakosz Pireusz görög kupadöntő, ahol 2009-ben Nikolopidisz, a kapus, két büntetőt is értékesített, köztük az utolsót, amivel a 15-14-es végeredményt beállítva hozta a kupát csapatának. Mellesleg a mérkőzés 4-4-es döntetlenre végződött!
A büntetőpárbajok tehát ritkaságuk ellenére is meghatározzák a futballt, az elmúlt hat világbajnoki döntőből négy torkollott hosszabbításba és kettő jutott el a tizenegyesekig. Biztos vagyok benne, hogy a futball történelemkönyvében számos eseményhez lesz még köze annak a fránya meszes pontnak ott a tizenhatoson belül. Ugye, John?
(további videók a kiemelt szövegeknél, kattintásra indul)
